Confessions of a cat

Ez egy dolog, amit nem nagyon szeretek. Kedves jó anyám, és az ő ikertestvére (a nagynéném) ennek a fogalomnak a csúcsát jelentik számomra. Szinte már-már arra hajlok, hogy semmit - amit nem szeretnék eltorzítva, hülyeségekkel, kitalációkkal megtűzdelve visszahallani, akár ismeretelenektől is - nem mondok el neki(k). De néha ez sem elég…

Valamelyik nap átjött öcsém, és azzal indított, hogy az első barátnőmnek (de hülye ez így leírva, nem volt a tulajdonom, na mind1), Veronikának már gyereke van. Meg hogy a férje(?) Némethonban dolgozik. Na ja… und so… was? Ez utóbbit eddig is tudtam, az előzőt meg azért lehetett sejteni. De ez még “rendben” is lenne. Lassan 7 éve már hogy vége. Hanem az, hogy kedves nagynéném azt mondta anyámnak, hogy jajj így-meg úgy, de kár, stb. meg hogy azért szakítottunk mi, mert én “csúnyán” beszéltem vele. Na igen. Aki ismer, az tudja mennyire szokásom üvöltözni másokkal. Pláne meg azzal a valakivel, akihez érzelmi szálak is fűznek. Hogyne. Sokkal diplomatikusabb vagyok annál. És különben sem ez a megoldás, hanem a kommunikáció normálisabb formái. Vagy a telepátia És hogy állítólag nagynéném találkozott vagy V.-val vagy az anyukájával, aki ha igaz, mondta neki mindezeket. Na persze. Az pedig megint más lapra tartozik, hogy legjobb emlékeim szerint _soha nem mutattam be V.-t nekik. Akkor hát hogy is van ez? Nem emlékszem arra sem, hogy nagynéném ott állt volna az ágy lábánál gyertyát tartva nekünk, figyelmesen hallgatva ahogy üvöltözünk egymással… Ugye milyen érdekes?

Úgy látszik uborkaszezon van, és “senkivel” nem történik “semmi”. Good. Very gooooood.

Csáó, jók legyetek és ne beszéljetek hülyeségekről, meg olyasmikről amikről fogalmatok sem lehet.