Confessions of a cat

… vajon miért is van az, hogy se apánknak, se anyánknak nem kellett szemüveget / egyéb “látáskorrigáló” szart használnia - és ennek ellenére mindhármunknak, öcsémnek, hugomnak és nekem, is szinte azonos időben egyszercsak kiderült, hogy rövidlátóak vagyunk… méggpedig nekem jelenleg -3.75, hugomnak -4.25 körül, öcsémnek is valahol -4 fele. Mindkét szemünknek nagyjából egyforma látás”romlása” van. Fasza véletlen, nem? És ne jöjjön senki olyan dumákkal ezek után, hogy:

- a látásproblémák örökletesek, mert ez egy nagy szar. semmi sem örökletes, de ha ezzel tömik szerencsétlen gyerek(ek) agyát, akkor naná, hogy megteremti a saját életében ezt a badarságot, mert folyamatosan erre nevelik…

- nem, nem néztük közelről a TV-t. És nem, akkoriban én sem csesztettem a számítógépeket, mert 13 éves voltam, mikor az első (C64)-et megvettem. Én magam, a saját “erőmből”. Ja, és a rövidlátást, mint oly sok gyereknél, nálam is egy “kedves” tanerő fedezte fel, kb. 10 éves lehettem akkor. Az énektanárnő volt az, azt hiszem 5. osztályban. Mindig szerettem az első padokban ülni, de akkor ez nem ment. Hát ő meg a képembe “nyilatkoztatta” a status quo-t. Fasza. Utána volt még egy megértőbb másik nő, akinek a neve is megvan (Borbíróné Fábián Ida -nak hívják), ő jobban megértett, és engedte is ezt, aztán elment szülni, és kész.

› Tovább

Tegnap, illetve ma hajnal 1 körül megnéztem a Burzsoázia diszkrét bája c. Luis Bunuel filmet. Ez egy híres 1972-es művészfilm, amit némi fenntartásokkal kezdtem el nézni, lévén szokásomhoz híven megízlelgettem először bele-bele tekerésekkel, és eléggé lassú tempójúnak tűnt. Na de, miután elkezdtem nézni eléggé megfogott benne valami.

A film címe egészen pontosan visszaadja, amit megpróbál elmondani. És nagyon jó Tehát hogy hogy élnek az ilyen diplomata - nagykövet - sofőrrel vitetem magam mindenhova - kőgazdag vagyok, és én vagyok a kivétel mindig típusú emberek. Miről beszélnek, hogy bánnak az alkalmazottaikkal (kertész, stb.), hogy bánnak egymással, hogy gondolkodnak. A kis játékaikról.

A legjobb a film utolsó harmada, amikor az emberek kezdenek “felébredni” és a film addigi eseményeit úgy látjuk, mintha egy álom lett volna. Majd minden szereplő felébred szép lassan a végén - mivel szinte mindig rémálmokat látnak - és ezek az álmok át is fedik egymást, meg bele is csavarodnak egymásba (van egy kedvenc angol kifejezésem: inextricably intertwined - ez annyira jól hangzik, és pontosan leírja mi a helyzet itt).

A diszkrét báj pedig azért illik nagyon erre a filmre, mert ezek a szerencsétlenek úgy tudják megalázni egymást és bárkit maguk körül, hogy szinte észre sem vesszük Ugye, a diplomata duma, hogy úgy tud elküldeni a picsába, hogy még te kérsz elnézést…

A történet maga nem sok, a szereplők egyik vacsora/ebéd meghívásról mennek a másikba, és közben beszélnek. Néha felébrednek egy-egy álomból, ekkor a néző picit megzavarodik, hogy most mi is van, de megyünk tovább. Szóval jó, na ha van affinitásod a művészfilmek felé, mindenképp nézd meg!